Igen, így nagybetűvel, ez volt nekem ebben az évben A VERSENY. Szubjektív beszámoló következik, én így éltem meg a mozgalmas és izgalmas 5i50 Budapestet.
Pénteken kimentünk a Kopaszi gátra az Expora, felvettük a rajtcsomagot és kaptunk a fájó és érzékeny testrészekre egy kis masszázst és kinesiotapinget. A regisztráció gyorsan és gördülékenyen ment és szerencsére az Oriolus Med területén sem kellett sokat várakozni, gyorsan szakértő kezek közé kerültünk. Rengeteg kiállító volt, azonban a már szokásosnak nevezhető hatalmas tócsák miatt elég nehézkes volt az összeset végigjárni.
Számomra a verseny előtti teendők kicsit rendszerezetlenek voltak, szeretek mindennel előre tisztában lenni, itt azonban ügyesen, különböző helyekről kellett összegyűjteni az információkat. A depóban már én segítettem másoknak, hogy mit hogyan kell csinálni.
A depó kiterjedése hatalmas volt, a kerékpárok mégis rendkívül zsúfoltan helyezkedtek el. Vélhetően ez lehetett az oka, hogy a megszokottól eltérően a felszerelést nem ládában, hanem a kerékpározáshoz kék, a futáshoz pedig piros váltózsákban kellett elhelyezni. Ennek hátránya az, hogy esetleg bizonyos dolgokból két darabot kell beszerezni, hogy mindkét zsákban el tudjuk helyezni azokat.
Sajnos a ruhatár (fehér zsákokban utcai ruhák elhelyezése) elég messze helyezkedett el a nagy kiterjedésű depótól és a verseny rajtjától. Ráadásul nagyrészt kavicsos utakon kellett a ruhatártól a rajtig eljutni. Ha a verseny szerevezői jövőre nem változtatnak ezen, az indulók fontolják meg, hogy egy olcsóbb gumipapucsot visznek magukkal, amit nem sajnálnak, ha esetleg elveszik. Én vittem magammal a vietnámi gumipapucsomat és a szőnyeg szélénél, a kordon alá tettem, ahol az úszás után meg is találtam. Ráadásul a mellékhelység használatánál is jól jött. Na de ne szaladjunk ennyire előre, még szó sem esett az úszásról.
Bemelegítés, ismerkedés a vízzel, a rolling rajthoz a megfelelő zóna megtalálása kipipálva. Közben közös fotót készítettek róluk a férjemmel, aki tudja, hol találhatjuk meg, jelentkezzen. Mondjuk a 38< zónát nem volt nehéz megtalálni, mert az ennél lassabb úszókat már nem kategorizálták tovább. A rajt előtt találkoztam Judittal, a Triatlon női oldal tulajdonosával, akivel megbeszéltük, hogy az első piramis bólyáig együtt úszunk. A várakozás közben szerintem mindkettőnkben többször felmerült, hogy menjünk el innen. Egyszer csak sorra kerültünk és az öböl habjai közé vetettük magunkat, én kb. úgy, mint egy partra vetett bálna. Hamarosan úgy éreztem, valaki folyamatosan fogdossa, simítgatja a lábamat. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy a harántemelő tape-ek áztak le. Utána gyorsan meg is szabadultam tőlük, így mire igazán szükségem lett volna rájuk, a halak ebédjévé váltak. Kedves Horgászok! Ha valaki trendi pink halakat látott a Kopaszi gát környékén, az nem a véletlen műve volt!
Az úszásnál eleinte kisebb légszomjjal küzdöttem, de mire magára hagytam Juditot, ez teljesen rendeződött, úgyhogy szinte végig nyugodtan, saját tempómban tudtam úszni. Néhányszor csak úszótársaim bizonyultak zavaró tényezőnek, akiknek az egyenes út megtalálása kihívásokat jelentett. Ez különösen olyankor volt számomra fárasztó, amikor ki szerettem volna őket kerülni, de ha jobbról próbálkoztam, akkor ők is jobbra úsztak, ha balra, akkor ők is arra. Pedig itt jó sok bólya volt, szerintem könnyű volt egyiktől a másikig megtalálni az egyenest. De tudom, hogy ez sokaknak komoly problémát jelent. Szóval minden rendben ment, a tervezett 45–50 perc helyett 40:12 alatt tettem meg a távot, majd beköltöztem a depóba. Ott 10:32 alatt sikerült is elvégeznem a legfontosabb dolgokat mint WC-zés, törölközés, evés, ivás, majd fel is tápászkodhattam hű kerékpáromra.
Az útvonal a K-hídig és vissza, majd még egyszer ugyanez volt. A Lágymányosi és a Petőfi híd között az aszfalt meglehetősen rossz állapotú volt, néhány helyen hiába voltak a hibák színes felfestéssel megjelölve, lehetetlen volt azokat kikerülni. Azt hittem a K-hídnál is lesz frissítőállomás, de ezt sajnos benéztem. Még jó, hogy elegendő isot vittem magammal a kulacsaimban. Azon kívül, hogy – magamhoz mérten – szorgalmasan tekertem, rendszeresen ittam, a frissítőállomáson ettem egy banánt, a kerékpározás legérdekesebb momentuma a szélirány megváltozása volt. Budapesten az uralkodó szélirány az észak-nyugati, tehát ha a rakparton észak felé haladunk, akkor általában szemből fúj. Az első körön örültem, hogy viszonylag enyhe a szél és milyen szépen haladok. Aztán visszafelé jött a fekete leves, rájöttem, hogy addig miért mentem viszonylag jól: délről fújt a szél, és én úgy lelassultam, mintha a csigafutamon lettem volna. Oké, megy ez most még, de hogy fogom így bírni az utolsó 10 kilométert? – zsizsegett az agyamban egy pesszimista kis ördög. A második körön felfelé a Margit híd után megéreztem, hogy már megint szemből fúj a szél, és reménykedtem, hogy újból már nem fog megfordulni. Közben voltak akik megelőztek és voltak néhányan, akiknél én voltam gyorsabb. Rettegtem a versenybíróktól, hogy valamit nem csinálok jól, és megbüntetnek. Elég lassú vagyok, nem kellene még egy büntetést is begyűjtenem! Voltak néhányan, akik úgy gondolták, hogy apait-anyait beleadnak, hogy megelőzzenek, aztán utána már nem kell annyira tekerni. Ez számomra zavaró volt, mert egy-két alkalommal nekem kellett jelentősen lassítanom, hogy lemaradjak az engem megelőzőktől. Egy versenyzőtársam kapott is sárga lapot egy ilyen jól sikerült előzésért. A kerékpározást 1:35:44 idővel teljesítettem.
A következő depózásnál sikerült megfeleznem az időmet: 5:12 volt. A hónaljamat persze elfelejtettem vazelinnel bekenni, még szerencse, hogy a futás végére is maradt a frissítőállomásokon szivacs, így a kidörzsölődés nem okozott problémát.
A futáson legjobban az aluljárót utáltam. Miért kell ezzel kínozni az embert? Jó, a láb nem csak futásra alkalmas, lehet nyugodtan gyalogolni is vele. Annak ellenére, hogy nem így terveztem, sajnos ezt az aluljárón kívül is többször megtettem. Szerencsére a nagy meleg ellenére legalább a nap nem tűzött végig, amikor kibújt a felhők közül, meglehetősen perzselt. Ilyenkor Toldi jutott eszembe… Jó tanácsként olvastam egy cikkben, hogy nagy melegben tegyünk jeget a melltartónkba, az is hűti a testünket. Az első jeget elvesztettem, mert valahogy alul kicsúszott a melltartómból, ezért kitömtem magam egy szivaccsal, arra tettem a következő jeget. Jól esett néha kiszedni és végigsimítani vele a tarkómat vagy az arcomat. Persze mire egyik frissítőállomástól elértem a másikig, a jég is elolvadt, de volt utánpótlás. Persze én ezt is sikeresen túlzásba vittem, fájdalomig fagyasztottam magamat. Szuper ötlet volt, hogy a frissítőállomásokon locsoltak is, külön figyelemmel az egyéni igényekre. Így csak az utolsó körben lett a cipőm csurom víz, kellett is neki két nap, mire teljesen kiszáradt. Úgy terveztem, hogy 7 percen belüli kilométereket próbálok futni, sajnos ez nem jött össze. Ráadásul a 2. kört egy kicsit erősebbnek terveztem, mint az elsőt, azonban ez sem sikerült. Elfáradtam. A 7. és a 8. kilométert kritikán aluli idővel tettem meg. Mindig kinéztem magamnak egy közeli pontot, hogy már csak odáig kell eljutnom, így haladtam előre 100–200 méterenként apróbb célokat kitűzve. Aztán kiértem az undok aluljáróból és már csak néhány száz méter volt hátra a célig, amit úgy éreztem, soha nem jön el. A célegyenesben a hangulat valóban karneváli volt, köszönöm a lelkes fogadtatást minden ismeretlennek. A futópályát 1:17:18 alatt küzdöttem le.
3:48:56 el sem hiszem, hogy megcsináltam! A célban a befutóérmet a férjem akaszthatta a nyakamba, köszönet ezért a kedves gesztusért a szervezőknek. Jövőre vár a Vasi Vasember!
